A hazára talált próféta

Minden korok minden prófétájának a dolga roppant egyszerű, hiszen elrendelt életet él: azt mondja, amit mondania kell, amiért küldetett. Az üzenetet - az egyetlen valóságos és üdvözítő igazságot -, amit felismert, csak hirdetni áll módjában, megváltoztatni nem. Így aztán, ha a közönyös tömegben rétori buzgólkodása ellenére sem talál hívekre - azaz hazára -, akkor a felelősség nem az övé, viszont a kudarc égető szégyene annál inkább. A Jézus szavai nyomán született közmondás - senki sem lehet próféta a maga hazájában - Szabó Dezső kortársi megítélésére is jellemző volt. Csak aki el tudja képzelni az elutasított, kinevezett majd elszigetelt próféta életérzését, az tudja megérteni az író novelláinak világát: "Ó, szegény magyar Don Kisott, görények és patkányok közé vágtattál eposzt csinálni!" E sokszor önéletrajzi ihletésű elbeszélések autentikus bepillantást nyújtanak Szabó Dezső szellemiségének alapvetéseibe, például a gyakorta visszaköszönő determináció-érzésbe, a "mi az író dolga a világban?"- motívumába, a magány és a búcsúzás témájába, de a temető-kultusz és a másokért élés elv is megjelenik elbeszéléseiben. Szomorú sajátsága világának az öngyilkosság gondolatának fel-felbukkanása, míg a Szabó Dezső-i prófécia legalapvetőbb tanítása, a keresztényi szánalom tragikus hiánya is megszólal az egyik kis remekműben. Szabó Dezső a magyar sors legmélyebb mélységeit kifejező próféta, aki egy nemzedék figyelmét fordította e kérdések felé. Hazátlan prófétaként halt meg, de emlékműve 1990 óta a Gellért-hegyről figyel a fővárosra, mint ahogyan meg is jósolta egyik írásában: "Ott fogok állni majd őrhegyed ormán, a vén Gellért keleti peremén: örök vigyázásban, örök szerelemmel, örök pásztorként, úgy nézlek én." Sokunkban szerencsére már hazára talált.