Kerti szonáta

A nők nemcsak otthon végeznek láthatatlan munkát, sokszor a társadalomért is úgy tevékenykednek, hogy szinte megfeledkeznek róluk. Ezekről az alig emlegetett női hősökről szól a regény. A fiktív szereplőkkel dolgozó kötet olyan, mint egy szövegből szőtt szonáta a lelkierőről és a bátorságról. A regény nem egy kortárs visszaemlékezése a késő szocializmusról, inkább a következő generáció tisztelgése az örökségként kapott mítosz előtt, egyfajta emberi, lelki rekonstrukciója a nyolcvanas évek végének. 1987-ben járunk, Magyarországon, Budapesten. A korábbi politikai struktúra már működési zavarokkal küzd. A besúgói rendszer még aktívan működik, az ellenzék is egyre több akciót szervez: a kötetben mindkét oldalról megismerhetünk embereket. A kamaraműként is felfogható regény az árulás és lázadás pszichológiájával foglalkozik, azzal, milyen apróságokon, rejtett családi kódokon, lelki töréseken múlik az, hogy valaki a rendszerrel való tudatos konfrontáció útját választja, vagy éppen aktívan segédkezik a fenntartásában. Ám nehéz pálcát törni bárki felett is egy olyan korszakban, amikor nincsenek egyértelmű frontvonalak, és a könyvnek nincs is ilyen szándéka. A regény lapjain 1944-től 1987-ig villannak fel a magyar történelem olyan drámai pillanatai, melyek mindenkire hatással voltak, de a nőknek sokszor még nagyobb traumát jelentettek. Amíg pedig megismerjük az ő túlélési stratégiájukat, addig is vígan zötyögnek a Zsigulik, kotyognak a kávéfőzők, végtelen lassúsággal épülnek a víkendházak, Beszélőket lapoznak titokban, hangulatjelentések készülnek, szól a Kontroll Csoport, a panellakások fagyöngyös függönyei engedelmesen csörögnek a vállunk körül, a főszereplők számára pedig a végére kiderül: ki árult el másokat, és ki önmagát.