Moliére-átiratok

"Paradox, de nem értelmetlen kérdés, hogy lehet-e eredeti egy átirat. Tán lehet, akkor is, ha az eredetije nem saját. S most már csak tisztázni kéne, mi a saját. Mi, meddig, honnan, mely kontextusban. Tagjai vaguynk egymásnak, egymás vállán állva tesszük, amit teszünk, ha tudjuk, ha nem, senki nem a semmiből jött. Ilyen értelemben minden textus allúzió, parafrázis, átirat: gyúrom, teremtem, de nem én találom ki a spanyol viaszkot. Legjobb esetben benne van, rajta van a módom, az egyszeriségem, az ujjam lenyomata. Hol keletkezik a modern művészetben, az írásművészetet is beleértve olyasmi, aminek elvileg, kellő tudással és/vagy jó keresőmotorokkal nem lehet föllelni az igen szoros előképeit? S onnantól eléggé megállapodás kérdése, mi számít eredetinek. Mint azt a kötet címéből is láthatni, alanti drámák átiratok, jelentsen ez bármit a szó szűkebb vagy tágabb értelmében. Annyi biztos, nem fordítások és nem is saját művek. Nem fordítások, hisz műfordító nem húzhat a gondjaira bízott szövegből, pláne nem írhat bele, nem mehet a jelenettel "tovább" sem a kedve, sem az eredeti mű logikája szerint, nem írhatja, sőt radikálisan nem is hangolhatja át, prózából nem csinálhat verset és fordítva. Hiába, a gúzs az gúzs, a műfaj kötöttfogású. Viszont saját műnek sem ildomos mondani alábbiakat, hisz a cselekmény, a szereplők karaktere és rendszere nem az átirnok, jelen esetben nem az én találmányom - hogy mennyire Moliére-é, az egy másik és minden fülszövegtől messze vezető kérdés. Meg kell mondjam, én eléggé sajátként gondolok minden átiratomra, mondván, ha maguk a művek nem is, a szöveg az enyém. A magyar szöveg - nemcsak nyelvileg, hanem, remélem, szemléletileg is." (Parti Nagy Lajos) A kötet a Tartuffe, az Úrhatnám polgár és a Don Juan átiratait tartalmazza: a klasszikus színdarabok különleges és egyedi nyelve a művek elfeledett, kevésbé ismert rétegeit és mélységeit hozzák (szöveg)közel.