Politikai újságírás a Kádár-korszakban

1948. március 23-án a hazai lapszerkesztők Rákosi Mátyásnál gyülekeztek. Az MDP főtitkára kikelt a szenzációhajhász újságírói gyakorlat ellen, ami Hekus Dönci sorozatgyilkost a lényeg, az országban zajló átalakulás, a mindennapok építőmunkája elé helyezi. A jelenlévők lelkesen tapsolták - a hírérték fogalma pedig ezzel a sajtó egésze számára átértékelődött. Az ezt követő 2-3 évben az MDP megteremtette saját nézőpontjának kizárólagosságát a nyilvánosság egészében, átrendezte a sajtó struktúráját, kiterjesztette a pártközpont felügyeletét az újságírás intézményei felett.(…) 1954. október 22-25. között heves viták zajlottak az MDP központi lapja, a Szabad Nép szerkesztőségében. Az újságírók élesen támadták az 1948 óta eltelt időszak gyakorlatát, szenvedélyes szóváltások közepette keresték a felelősöket sajtó hitelének megroggyanásáért. A „párt katonája” szerep helyett annak elismerését követelték, hogy ők maguk a párt, akik nem puszta végrehajtók, hanem a helyes politikai folyamatok alakítói és ellenőrei. Ugyanez az érvelés bukkant fel 1956-ban a Petőfi-kör vitáin. Ez az a két hagyomány, amelyet Kádár János és az Mszmp megörökölt 1956 novemberében. A kötet azt mutatja be, hogy a pártvezetés az alapjaiban változatlan intézményi- és normarendszer mellett hogyan - és a maga szempontjából mennyire sikeresen - biztosította a politikai újságírás lojalitását. Később a tájékoztatás, a nyilvánosság hivatalos megítélése is jóval árnyaltabbá vált, a médianyilvánosság pedig egy, a korábbinál jóval bonyolultabb képletté fejlődött. Tudott, akart-e a sajtóirányítás és az újságírás lavírozni a tabuk és korlátozások, valamint a közönség információelletása és -igénye között?