Saját sors

Tomaji Attila új kötetében tovább érlelődik az az elégikus tónusú nemes költőiség, amely a hagyományhoz sok szállal kötődve is független szólam a magyar költészet jelenében. Szembe úszik az árral: nem irónia, hanem áhítat, nem szikár próza, hanem énekbeszéd alakítja a verseket, amelyek nagy része a halál árnyékában született. A búcsúzó szemével veszi számba a világ darabjait. A konyakbarna, szélbe feszült, csavart törzsű fákat, amelyek mögött Nemes Nagy Ágnes figyelmeztető ujja magasodik, vagy Jékely Zoltánra is emlékezve a platánok fölött vonuló felhők bálnanyáját. Kosztolányi versét a barátainak ajándékozza: "Ezt hozta az ősz, férfiakat a zebegényi kertbe..." Költőkhöz kapcsolódva úszik a költészet folyamában, és az előző kötetből átemelt versekkel is táplálja önnön folyamatosságát. Címét a kötet ebből a versből kapja: "Ébredés és lefekvés életnyi feszített víztükrén saját sors délibábkontinensét viszi az őrült szél. Idő nélkül gomolyog a jelen, mérhetetlen hajnalon: nincs mód többé magam rímekkel összetartanom." A hang lankadatlan vonulása fátyolos dallamával magába szívja az olvasót, és a folytatás ígéretével biztat. Várady Szabolcs