Aranymadár

Wass Albert 1945 és 1948 között már kényszerű menekültéletét élte Bajorerdőben, nagy-nagy szegénységben, feleségével és gyermekeivel. Mindezek ellenére ő tartotta a leket családjában és a többi menekült magyarban. Ezt a célt szolgálta második mesekönyve, az Erdők könyve, amelyet hitvány papíron, stenciles eljárással tudott csak megjelentetni. A könyvet valójában gyermekeinek írta, de mai gyermekeinknek éppoly kedves olvasmánya lehet, mint nekünk, felnőtteknek. A könyv 1947-es, müncheni kiadása előszavában írt az író: "Igen, elvesztettük otthonunkat, fiam. Elvesztettünk mindent, - ahogy azt manapság mondani szokták. Mégis, nézd: szép a világ. Susognak a fák, harmat csillog a fűszálak hegyén, pillangók vannak és virágok vannak. Tudd meg, hogy a sárgarigó egyetlen füttyével megszépíthet ezer csúnya rontást ezen a világon." Ennek a mesekönyvnek a záró meséjét tartja kezében a kedves olvasó. Az aranymadár a szülőföld hazahívó szavát dalolja. Miként a bujdosó fejedelem, Rákóczi Ferenc honvágyát a kakukkmadár, úgy Wass Albertét a sárgarigó jeleníti meg. Korunk egyik nagy gondja a fiatalok elvándorlás. A hazafiasságra, "honszerelemre" való nevelés teljes hiánya így bosszulja meg magát a szülők, nagyszülők nemzedékén. Pedig: "ez a föld a Tiéd, ha elmész, visszavár", kedves fiatal barátom. Ha túl soká jössz vissza, már csak a "járom az utcákat, senkit sem ismerek" népdalos igazság marad. "A hazát - ugyanis - nem a hegyek, a völgyek, a folyók és a mezők alkotják, hanem azok, kik benne laknak, a nemzet tagjai, az emberek." Legyünk azért mi Látó emberek, akik meglátjuk a bajt, és halló emberek, akik meghallják az Aranymadár hazahívó, szép szavát!