Báránytánc

Fekete-fehér-igen-nem. Azt mondják, a versírásra az emberek többségét meg lehet tanítani. A szavak összefűzésének vannak racionálisan kiismerhető szabályai. De érdemes-e bárkit megtanítani verset írni sors nélkül? És egyáltalán hol lehet az emberi sorsot „kitanulni”? Márpedig ilyenféle hitel nélkül a legügyesebb költői szöveg is olyan gyorsan kifárad, megöregszik, elhalványodik, mintha fordítás lenne, melyet csak az örökös korszerűsítés-átdolgozás tart életben. A hitelességet lehetetlen tanítani. Benkő Ildikó verseskötete nagyon sok irodalmi utalást, versformát hömpölyget, rendez újra, és könnyen értelmezhető a zsoltárköltészet, a metafizikus költők, de akár a kortárs magyar líra felől is. De az át- és visszarendezések személyessége megkérdőjelezhetetlen. Ne húzd ki magadat: a szeget / mely összetart földet és eget, írja remek kétsorosában. De a „ne húzd ki magad” nemcsak azt jelenti, hogy maradj a helyeden, tartsd össze az eget és a földet, hanem hogy szépítés nélkül vállald a megaláztatást és a görnyedtséget. Tulajdonképp ez is imitatio Christi. A fekete-fehér-igen-nem játékban a nyelv legfontosabb szavait tilos kimondani. De lehet olyan erővel bármiről (szerelemről, munkáról, lélekölő mindennapokról) beszélni, hogy a szavainkon mindig átragyog az igen és a nem, az élet és a halál visszavonhatatlan méltósága. A legigazabb tétje ezeknek a költeményeknek. Bánki Éva A boldogság mindig jelen idejű. Benkő Ildikó értelmesen szikrázó verssorai viszont mind-mind a múltból szólnak hozzánk, akkora keserűséggel, hogy az olvasásuk alatt átélt kíntól magunkra ismerünk. Mert az a szorongás, mely mindannyiunknak nembeli tulajdonsága, Benkő Ildikó avatott kezeiben tárgyat kap, s így átalakul félelemmé. Urbán Gyula