Föld! Föld! – vesztőhelyünk

A szerző – Búzás Huba – jelentős alakja a kortárs lírának. Éjféltől hajnalig játszódó – Föld! Föld! – vesztőhelyünk című – grandiózus elbeszélő költeménye szervesen kapcsolódik korábbi művei összetéveszthetetlen költői nyelven alkotott képi és formavilágához, amely kezdettől helyet követelt és szerzett magának a magyar irodalom kincsestárában. E megrázóan szép alkotása is képzettársítások hordozta tudatfolyam-líra, mintha hajótörött rapszódoszok zsonganának az Agora partvidékén – a szerző fejében. Hangján mégis a Xxi. századi ember kiált – egy kórházi ágyon, súlyos műtétet követően – „a szellem nagyjaihoz”: az értelemig ordít föl, hogy a Föld „életünk új tavaszának bölcsőhelye” legyen, ne vesztőhelyünk. A világirodalom e kevéssé ismert nyelvén alkotó szerző a lelkiismeretének hívását meghalló ember. Akár a nyájat őrző pásztor, aki belehallgat az éjszakába, s hallja, hogy közeledik a farkas, széttépni akarja a bárányokat. Irányt és lehetőséget keres számunkra az emberi populáció túléléséhez, a végső kataklizma elkerüléséhez. Eközben újabbnál újabb súlyos tények és gondolatok rejtett ajtóit nyitja fel. Belépve hatalmas, már-már elfelejtett lét- és tudatvilág tárul elénk: az ember sorsa, mindennapjai, művészete, világirodalma, a megtett út. A magasszférákat és mélységperspektívákat megragadó alkotás kultúrhistóriánk látomásos átlényegítését célzó nagyszabású kísérlet, az ön-, a lét- és a világmegértés maradandóan értékes dokumentuma. Miközben átéljük múlandóságunkat, kettős erőpróba résztvevői vagyunk: életben maradásáért küszködik a test, ám kínjain felülkerekedni látszik hitünk, heroikus küzdelmünk az értelemért, egymás iránti szolidaritásunk, amely még megmentheti az embert. A kórterem ágyain az életükért küszködő magányos, beteg emberek a történet valóságos alakjai; egyben jelképes hősei is a totális küzdelemnek. Kiderül: egymás felé, egymásért nyújtva a kezüket – sohasem adják fel. A költő teremtő képzeletének valóságában egy jobb világra vágyakozó missziójuk körvonalazódik. A mű – az emberről szerzett tudásunkat gazdagítva – az emberiség megnemesítésére irányuló eszményi humanizmus egyetemes jelentőségű univerzális mondanivalóját fejezi ki. Szerzője hitet tesz a kultúra hatalma mellett és felsorakozik világirodalmunk – lázálmában felidézett – klasszikusai jobbat akarásának történetileg igazolható törekvései mögé; és a lélek ősi védekező hitvallását nyújtja át az olvasónak.