Lehetetlen + Rögtön

Lehetetlen (1995-1997) Úgy kezdődött, hogy Szegvári Kati és Érdi Sándor nógatott, csináljak már egy tévéműsort. Elhessegettem őket. Végül leírtam, mire gondolok. Tartok egy rövid bevezetőt, utána behívom a vendégem, és ő történeteket mesél magáról. Felelevenítjük a régi, ráérős történetmesélés hagyományait. Megmutatták a tévé akkori vezetőjének, ő elolvasta, s azt kérdezte: – Jó. De mi lesz a műsor? Sosem értettem, miért lett ennyire népszerű, persze, örültem neki. Nem bántam volna, ha három-négymillióan olvassák a regényeimet, s csak nyolcvan-százezren nézik a Lehetetlen-t. Nem baj, közös öröm, dupla öröm. RÖGtön (2000-2001) Már három éve nem tévéztem, és csöppet sem hiányzott, amikor a Magyar Televízió éppen új elnöke (elnökök jöttek és mentek) üzent értem. Ekkor tájt a nemrég alakult kereskedelmi tévék már kiütötték az államit. Meglepően fiatal ember fogadott, idősebbre számítottam. Azt mondta, az Mtv-t – így hívták még – cserben hagyták a nagy sztárjai, legyek kedves segíteni, csináljak új műsort. Gondolkodtam, s fölajánlottam, jöjjenek el, nézzék meg a RÖGtön Színház-at az Ibs-ben, ebből talán lehetne tévés produkciót csinálni. Nem jöttek el, de megbíztak bennem. Így elindult a képernyőkön a RÖGtön. Két tévéműsor emlékére készült ez a kötet. Állandóan kérdezgették (-ik) az újságírók, hogyan fér meg bennem a prózaírás és a tévézés. Úgy érzem, bizonyos írói tapasztalataimat hasznosítottam a műsorkészítésben is. Az, hogy a kötet ebben a sorozatban jelenik meg, jelzi, életművem részének tekintem a Lehetetlen-t és a RÖGtön-t. Ma már büszke vagyok rájuk. VM Olvasson bele: Részlet a könyvből